Különbségek az iszlám és a dzsihád között A különbség

Bevezetés

A világ szinte minden nemzetében a dzsihád kifejezés az erőszak és rendellenesség szinonimájává vált. Még a közel-keleti állampolgárok is, akik tisztában vannak a dzsihád szó jelentéseivel, amint azt a Korán is feltárják, gyakran negatív érzelmeket fejeznek ki, amikor beszélnek róla. Ez azért van, mert a nemzetközi médiaszervezetek folyamatosan a terrorcselekmények és a gyilkosságok nemzetközi diktátumainak tulajdonítják a dzsihadistákat. Meg lehet mondani, hogy a terroristák a világ minden tájáról átverik a dzsihád szót, hogy igazolják a kegyetlenségüket.

Az Iszlám szó tulajdonképpen az Isten akaratának való átadásnak felel meg, és a dzsihád szót a Koránban használják, hogy hivatkozzanak a küzdelemre vagy arra törekvésre, hogy teljesítsék ezt a megbízást (Kiser, 2008). Nem sok különbség van e két szó jelentései között, mivel mindketten az Isten szolgálatában való kitűnés folyamatára utalnak. Mindkét szó valójában arra utal, hogy a hívőknek minden körülmények között meg kell célozniuk a tisztaságot és az Isten iránti elkötelezettséget. Valóban elmondható, hogy a dzsihád fogalmát nemcsak a Koránban találják, hanem a keresztények, a hinduk és a buddhisták is gyakorolják. Ez azért van, mert mindezek a vallások arra ösztönzik a hívőket, hogy küzdjenek a belső bűnök, valamint a társadalom külső gonoszsága ellen (Fatoohi, 2009).

Nincs különbség az iszlám és a dzsihád között

Az igazi különbség nem különbözik az iszlám és a dzsihád között, de ki kell emelni, hogy az utóbbi negatív jelentést kapott az ok nélkül a 21. században. Khan (2010) szerint az "iszlám" és a "dzsihád" mindegyike a világ polgárai számára a béke megtartására utal. Kevesen ismerik fel, hogy nem említik a szent háború kifejezését a Koránban. A szent háború először 1095-ben használták fel a II. Városi pápa, amikor felszólította az európai keresztényeket, hogy szent zarándoklást tettek Jeruzsálembe, hogy háborút vállaljanak és elfogják a földet, amelyen Jézus Krisztus született (Tyerman, 2008).

A Korán valójában a zsidókat különbözõ részekben említi, és a keresztényekre mint a Könyv emberére hivatkozik, mert elkötelezettek Jézus, Mózes és Ábrahám tanításai iránt - akik mindegyike fontos próféták az iszlámban (Kiser, 2008). A muzulmánok évszázadok óta békésen együtt éltek különböző vallású emberekkel. Fatoohi (2009) szerint Muhammad próféta tanításai, amelyek a Sunnah-ban vannak rögzítve, valóban megerősítik, hogy az első olyan esetek, amelyekre az ítélet napján megpróbálják azokat, amelyek az ártatlan vér elszállításához kapcsolódnak. A Korán elítéli a terrorcselekményeket is, és azt tanácsolja, hogy az őket bevonó hívőket a legsúlyosabb büntetéssel kell kiszabni (Fatoohi, 2009).

Az iszlámban a dzsihád szó valójában az önátadás folyamatára vonatkozik Isten szolgálatára a kegyelem külső cselekedetei, valamint a belső tisztítás révén. Kiser (2008) szerint a dzsihád különböző szintjei vannak. A muzulmán bűnös dzsihádot vehet fel a gonosz vágyak elleni küzdelemhez és magas erkölcsi normák eléréséhez. Egy közösség büntetheti a társadalmi dzsihadot, hogy a társadalmat az igazságtalan uralkodóktól ellássa, vagy az elnyomás ellen küzdjön (Kiser, 2008). A muzulmánok várhatóan fizikai dzsihádot is kapnak, amikor nemzetük vagy közösségeiket a külföldi zsarnokok támadják meg. A fizikai dzsihádot a dzsihád legmagasabb formájaként ismerik el, mert az a halálhoz vezethet, aki a vele foglalkozó személy halálához vezet, és ezért a végső áldozatot követeli (Streusand, 1997).

A Korán kijelenti, hogy a fizikai dzsihádot csak defenzív célokra szabad használni, és nem terrorizálni más nemzetek és vallások ártatlan polgárait. Nincs olyan vers a Koránban, amely bármilyen ürügy által engedélyezi vagy bátorítja az öngyilkos merényletet. Fatoohi (2009) szerint a Korán azt tanítja, hogy kényszeríteni az embereket arra, hogy erőszakkal az iszlámra áttérjenek, olyan bűncselekmény, amelyet a törvény értelmében büntetni kell.

Következtetés

Az iszlám és a dzsihád mondható szinonimájaként, mivel mindketten felszólítják a muzulmán hívőt arra, hogy magát az Isten akaratához nyújtja be. Egyik sem azt állítja, hogy a muzulmánoknak háborúba kell kerülnie a más nemzetek polgárai iránt, vagy erőszakkal át kell alakítani őket az iszlámra. Mindkét szó arra ösztönzi a hívőket, hogy törekedjenek arra, hogy magasabb erkölcsi értékeket teremtsenek az Isten keresésére, és megbocsátásként és kegyelemben működjenek, amikor más vallási hitükkel folytatott interakcióba lépnek.